temetési szertartás

TEMETÉSI SZERTARTÁS

Ami most veszteség,

nyereség az máskor.

jövőbe vetett reményeinknek

ezektől az eseményektől kell hát függniök,

hisz’ a testek mulandók

és az

idő lassú malma

a használat során felőrli őket.

Ez történt a tiéddel is.

Aztán a mából az a tegnap lesz,

melyből elindult a

végtelen meghódítása.

 

Mit tudtunk mi,

mikor tegnap zokogtunk?

Mily vasmarokkal fogott bennünket

tudatlanságunk, hogy önteltségünkben

úgy éreztük, mindannyian halandók vagyunk.

S valaha élt életünk elfecséreltük,

és önző önmagunkra vesztegettük el.

 

Szűk látókörű ember az,

ki azt tartja,

hogy a születéstől az elmúlásig

mindörökké célpontjává kell lennie

minden szenvedésnek

és nyomorúságnak.

Ám akár egy színjátékban,

a függöny lehullott,

s megláttuk:

mögötte üres a színpad.

Ó, mily ostobák voltunk:

úgy éreztük, mindnyájunknak küszködni kell,

s hogy csak egyszer élünk,

és egy kurta élettel

minden bevégeztetett.

 

Ó nem, e színdarabot sokkalta nagyobbra

rendezték annál,

mintsem beszűkült elménk

befogadni képes lenne,

és mi nem is sejtettük a tervet.

 

Azt mondtuk: csak a halandó

porhüvely számít,

s a szellem csupán olcsó holmi,

melynek néhány krajcárért

helyet válthatunk

valami furcsa

mennyországban,

hogy ott herdálja képességeit,

és ha kevés volt a krajcár,

valami sötét mélybe jutunk,

hogy ott tékozoljuk el

fájdalmasan

az életet.

Mily mélységbe

taszították elménk,

hogy immár azt hisszük:

e porhüvely szeretni, bízni, élni tud,

s álmaink csak festett körmökről

és maszkokról szólnak.

Mily feneketlen mélységbe

zuhant szeretetünk,

hogy tömeg pótolhatja?

 

Aggodalmakat tápláltunk,

melyek megkeserítették éveinket.

És mi,

más sóvárgásoktól

vakok és bénák lettünk,

és életeink száma immár

csak egyetlenegy.

Micsoda pazarlás!

Azt hinni, hogy szerelmünk,

munkánk,

tehetségünk,

tudásunk és

sóhajunk

mind odavesznek

egy utolsó lehelettel

egy szempillantás alatt,

csak mert egy név nincs többé!

 

Ma bölcsebbek vagyunk,

láncaink gyengültek,

s a zsarnoki kultusz

sem az már, mint régen.

Nézünk,

és látjuk, hogy élünk.

Nem egyszer,

de újra és újra, születéstől

a sírig, és azután

újra a születéstől ismét csak a sírig;

tehát az életben

gyakorta kell megválnunk

javainktól.

 

Századról századra,

korszakról korszakra

igyekszünk

az ösvény mentén, mely

mind feljebb vezet a végtelen

időbe.

Mászunk, járunk, repülünk,

s most és mindörökké

miénk

minden életünk öröksége,

ám újra és újra felemésztjük azt.

 

Mindez nem is olyan

szomorú és sivár.

Ne sajnáld

ezt az életet.

Az élet pusztán kaland,

ahol mi útravaló nélkül

lépdelünk

az örökkévalóság felé,

és egy sóhajjal

átérjük ezt a kalandot,

melyben

testből testbe lépegetve

járjuk utunkat.

 

Bánatunk itt

önző,

mert elvesztettük

a mosolyt,

az érintést,

ügyességet és boldogságot,

melyet

(elhunyt neve)-től

kaptunk,

aki adott nekünk

életerejéből,

és segített

túljutnunk az élet

hullámhegyein

és hullámvölgyein.

Igaz, elveszítettük őt

és erejét, és már

nem áll mellettünk

vállvetve,

s már nem adhat tanácsokat.

De csak egy kis időre

vesztettük el őt.

 

(Elhunyt neve)-től

nem gyászos jajszóval

búcsúzunk, hanem egy

tündér lágy sóhajával,

hogy sima legyen utunk,

amikor majd mi következünk.

(Elhunyt neve) egy szebb jövőbe

érkezik,

ahol mosolyát,

érintését,

ügyességét

arra használja majd,

hogy új életet kezdjen.

 

Igaz, lehet, hogy nem fogjuk ismerni

(elhunyt neve)-t,

csak keze nyomát,

mégis,

hogyha nem küldenénk előre

felderítőket az időben,

nem maradna fenn

fajunk.

 

Így hát ebből

a genetikus vonalból

ezennel a világ

egy új szegletébe

vagy tán egy új világba

küldünk téged, (elhunyt neve),

ahol, tudjuk már, lesz majd számunkra

– s így számodra is –

egy mosoly,

egy érintés

és boldogság,

ami nem létezik

a Földön.

Így jön el egy új nap,

egy új év és egy új kor.

És ezzel

félárbocra eresztjük

a zászlót,

és csendben

továbbmegyünk.

De tudjuk, hogy

most már megtaláljuk

az Utat.

 

Fény hasít

a sötétbe. A holnapba

belép az éj,

a mennybe többé

ne menj.

Lelkünk

az élet játékából kér.

A bölcsességet

meghódítottuk,

a haláltól már

nem félünk,

hiszen tudjuk,

egy lélegzetnél

többet jelent életünk.

 

Diadal!

 

Menj, (elhunyt neve),

és fogadd el

a kínálkozó

életet,

és élj

jó reménységben, hogy

mi is megtesszük

kötelességünk.

Menj, (elhunyt neve),

most ura lehetsz

annak, aminek lenned kell.

 

Veszteségünk

nyereség lesz majd

bölcsességben és ügyességben

eljövendő időknek, és mások mosolyának.

És így elküldjük

az örök idő sodrába

örökségünket,

reményünket,

barátunkat.

 

Isten veled, (elhunyt neve).

 

Tiéid köszönik,

hogy éltél,

életed által

a Föld jobbá lett,

férfiak, nők és gyermekek

élnek ma,

mert te éltél.

Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk.

Nem vitatjuk

jogodat a távozáshoz.

Nem vagy adósa senkinek,

életed ezen fejezete

véget ért.

Most menj, kedves (elhunyt neve),

és élj még egyszer

egy boldogabb időben és helyen.

Köszönjük, (elhunyt neve).

 

És most, ti itt jelenlévők,

mind tekintsetek felfelé,

és mondjatok neki

búcsút.

 

(Gyülekezet: Isten veled.)

 

Isten veled, kedves.

Isten veled.

Tudod, hiányozni fogsz.

 

Most hagyjuk

a testet eltávozni,

hamuvá

és porrá válni

e világi, tiszta tűzben,

és hagyjuk,

hogy megszűnjék létezni.

 

És ezzel bevégeztetett.

 

Jöjjetek, barátaim,

(elhunyt neve) jól van,

távozott körünkből.

Menjünk dolgunkra hát.

Tennivalója van most

épp elég.

De illőn

üdvözölni fogják.

 

Az Emberre!

 

L. Ron Hubbard